A törékeny kapcsolat

Augustus Y. Napier könyve sok szálon vizsgálja a párkapcsolatok dinamikáját, és ettől olyan nagyon élvezetes olvasmány. Egyrészt jelen van a könyvben saját kapcsolata feleségével: nagyon őszintén ír arról, hogy neki milyen megdöbbenést okozott, amikor a  számára kényelmes családi életükről kiderült, hogy feleségének az korántsem olyan ideális, ő többet, mást szeretne,  szakmai ambíciókat táplál, és ezek érdekében nem átallotta férjét arra kérni, hogy saját karrierjét, praxisát alakítsa rugalmassá.  Olvasás közben az is eszembe jutott, milyen nagyon rímel ez a helyzet A terapeutában megismert házassági krízisre, azzal a különbséggel, hogy Napier és felesége a könyv tanúsága szerint sikerrel küzdött meg a szituációval.

A másik szál az esetekről szól: sok és jó leírást találunk párkapcsolati nehézségekről, ezekben különösen szerettem az író stílusát: nagy-nagy tisztelettel ír a kliensekről, gyakran nem is  a terapeuta szempontjai voltak elől, hanem valósággal belülről nézhettük a párkapcsolat dinamikáját: sok-sok érzelem, sok-sok felismerés, és a nagyon emberi tehetetlenség, ijedtség, bénultság.

A harmadik , az előbbi kettő áthúzódó szál azokról a mintákról szól, amiket a származási családunkból hozunk:  kit választunk párunknak, hogyan képzeljük el vele az életet, hogyan jelennek meg szüleink saját működésünkben, reagálásainkban.  Azért zseniális ez a motívum, mert az olvasó is kiválóan tudja használni saját életének megvizsgálásában, és ez nagyon sokat segíthet bárkinek, hogy megértse magát, a kapcsolatát, és tudjon változtatni.

Pszichológust keresek!

Ha eljutott odáig, hogy segítséget kérne, és sajnos Paul Weston messze rendel, akkor érdemes elgondolkodni, hogyan talál magának szakembert, és hogyan állapítja meg róla, hogy igen, ő lesz az, akire szívesen rábízza magát egy terápiás helyzetben.
Van az a nagyon evidens lehetőség, hogy megkérdezzük barátainkat, ismerőseinket, hogy tudnak-e ajánlani jó terapeutát. Ennek alapvetően két akadálya szokott lenni: gyakran szemérmesek vagyunk, és nem szívesen mondjuk el, hogy pszichológust keresünk, másrészt az is visszatarthat bennünket, hogy aki dolgozott már közeli rokonunkkal, barátunkkal, vállal-e minket is.  Ráadásul az sem biztos, hogy az, akit nagyon dicsér az ismerősünk, nekünk is  a legjobb választás  lesz.
Ha nincsen ajánlásunk, akkor jön általában az internet. Ez azért nagyon nehéz, mert honlapok, önéletrajzok, mosolygós fotók alapján igen nehéz eldönteni, ki a jó pszichológus, azt meg gyakorlatilag lehetetlen, ki lesz jó nekünk.
Amire azonban jó az internet: sokan tudják előre, hogy inkább nővel, vagy inkább férfival szeretnének dolgozni, hogy fiatalabb, vagy idősebb szakembert keresnek, és hogy hely és óradíj alapján mi az, ami számukra vállalható.
Végső soron azonban a személyes találkozás fog dönteni, ebben szinte biztosak lehetünk. Ha valami miatt azt érezzük az első ülés után, hogy nem volt komfortos annak az embernek mesélni magunkról, ne habozzunk, bátran keressünk tovább.

In Treatment – A terapeuta

Vigyázat, most lelkesedni fogok: méghozzá tévésorozatért, ami gyakorlatilag példátlan. Persze, néztem én más sorozatokat nagy lelkesedéssel, de eddig soha nem jutott volna eszembe blogbejegyzést írni egyikről sem. Az In Treatment  ezt a különleges bánásmódot úgy érdemelte ki, hogy nincs benne se akció,  se látvány, humor is alig-alig.

A páromnak (anyámnak, apámnak) terápia kell!

Gyakran gondoljuk egy nagyon nehéz családi-párkapcsolati helyzetben, hogy minden rendbe jönne, ha szerettünket benevezhetnénk egy terápiára. Ez sajnos nem működik, és hatalmas csapda is.

Hogy miért?

- Sokszor az a személy, aki a konfliktusok előidézője, gyújtópontja, nem érdekelt abban, hogy terápiába menjen. Neki valamiért (az okok változatosak lehetnek) megéri nehézségeket generálni, és nagyon gyakran azt gondolja, hogy vele minden rendben van, a többieknek kell változniuk. (Mindenki szembejön az autópályán, ugye ismerik?)

- A terápia ajánlgatása gyakran sértő lehet a “célszemély” számára; nem beteg ő, nem bolond, őt nem lehet csak úgy beadni “javíttatni”.

- Ha mégis elkönyörögjük a “kényszerklienst” a terápiába, jó eséllyel nem fog tudni olyan módon dolgozni saját viselkedésén, mint egy olyan ember, aki maga ismerte fel a terápia szükségességét, hiszen nem lesz

Polcz Alaine: Rend és rendetlenség

Ebben a  könyvben Polcz   Alaine  arról  ír,  milyen  összefüggések  vannak  aközött,  ahogyan környezetünkről gondoskodunk, és aközött,  hol tartunk az életünkben. A például szolgáló emberek arról számolnak be, hogyan változnak szokásaik, mennyire igyekszenek életterüket rendben tartani, hogyan tűrik családjuk eltérő szokásait.
Azt hiszem, erről mindannyiunknak van története. Rendhez való viszonyunk nagyon egyéni, én ismerek olyan embert, aki kínosan pedáns, de életében mindig volt egy “kacatosfiókja”, ismerjük azokat, akik gyűjtögetnek, tárolnak mindenfélét, és vannak olyanok is, akik bár nem birtokolnak túl sok tárgyat,  azokat hihetetlen  elegáns  rendetlenséggel  hagyják  szét.

Félelem, szorongás, szégyen – Harriet Lerner: Hívatlan vendégeink

Mindig lenyűgözött a félelem: olyan váratlanul tud ránk törni, és olyan változatos dolgokra reagálunk vele, hogy megtapasztalni is, másokon látni is hátborzongató. Hiszen elveszítjük a biztonságunkat, és egy olyan ősi érzést tapasztalunk meg, aminek szinte korlátlan hatalma van felettünk.

A félelem, és még két nagyon nehéz érzés/érzelem, a szorongás és a szégyen a témája Harriet Lerner könyvének.

Sok terápiás munka erre a három jelenség valamelyikére fókuszál, és nemigen van olyan terápiás folyamat, ahol egyikük sem kerül elő. Félni, szorongani, szégyenkezni nagyon emberi. Mindhárom érzés szükséges ahhoz, hogy egészségesen éljük az életünket,

Biztos nem véletlenül lett pszichológus – avagy Alice Miller: A tehetséges gyermek drámája

Márcsak szakmámból – és érdeklődésemből – kiindulva is természetes, hogy szinte mindent elolvasok, ami szembejön és pszichológiával/ pszichológusokkal kapcsolatos. Lehet az szakirodalom, cikk, könyv, blogbejegyzés vagy akár vicc.
És ha épp a neten olvasok, akkor gyakran szembejön (leginkább a kommentek között) az obligát “mindenki tudja, hogy minden pszichológus bolond/lelki kripli/szerencsétlen lúzer”.
Mint minden sztereotípia, nyilván ez is hülyeség, és mint minden sztereotípiának, ennek is van igazságmagva.

Susan Forward: Men who hate women

Egy olyan könyvről lesz szó, amit néhány éve vettem egy angol nyelvű antikváriumban, és amint elolvastam, megfogadtam, hogy lefordítom.  Erre eddig még nem került sor, de adtam már oda többeknek és eddig az aha-élmény még sose maradt el.

A férfiak, akik gyűlölik a nőket (és a nők, akik szeretik őket) lenne a magyar cím.  Kicsit bizarr ugyan, hogy rímel, de igen, erről van szó:  azokról a férfiakról, akik saját gyerekkoruk, tanult mintáik, túlélési stratégiájuk következtében megtanultak egy olyan viselkedésmintázatot, ami egyrészt rabul ejti, másrészt szörnyen meggyötri, megnyomorítja  (esetenként megöli) partnereiket. Nem pszichopatákról szól ez a könyv,

Aronson: A társas lény

Egy szép nagy könyváruházban bóklásztam az elmúlt héten, amikor megláttam egy erősen  középkorú, rokonszenves, kicsit ismerős férfi fényképét, de akkor már menekülőben voltam a sűrűsödő tömegből, nem álltam meg, mentem kifelé.

Aztán hétvégén otthon rámvillant egy citromsárga könyvgerinc; és rögtön beugrott, hogy Aronsont láttam akkor a fényképen, néhány évvel idősebben, és azzal a tekintettel, ami azóta jellemző rá, hogy megvakult.  De ő volt, minden bizonnyal új könyve jelent meg magyarul, rákeresek majd, hátha jó ajándék/önajándék lesz belőle.

Susan Forward: Mérgező szülők

Ez a könyv két szempontból is mérföldkő: egyrészt a magyar kiadás egy olyan új hangot hozott az önsegítő könyvek közé, ami addig nagyon hiányzott a könyvesboltokból.  Másrészt gyakran látjuk, hogy a könyv az olvasók számára is mérföldkő: már felnőtt, egykori bántalmazott gyerekek sorra mondják, hogy a könyv elolvastával ismét “talajt fogtak”, mindaz, ami addig maszatos-fájdalmas bizonytalanságként lengte be mindennapjaikat, “feltisztult”, új szempontok, egyértelművé váló érzések, értelmet nyert emlékek-érzelmek kerültek a homályos foltok helyére.

A könyv egyrészt nagyon gördülékeny, jól megírt, sok esettanulmányt tartalmaz, másrészt egyszerűségében hátborzongató; olyan igazságokat mond ki, amelyek segítenek tájékozódni az életben, olyan technikákat mutat be, amelyekkel könnyebbé válik múltunk feldolgozása és a továbblépés.